Folyamatos jelenné merevedett idő

Mondják, az ember - így halottak napja környékén - többször gondol a halottaira, de ez nem igaz, mert életünk minden napján itt vannak velünk, még akkor is, ha nem gondolunk éppen rájuk, csak tesszük, amit tőlük tanultunk, mondjuk, amit tőlük hallottunk, mert akit egyszer szerettünk - bármilyen közhelyesen is hangzik - tovább éli az életét itt, bennünk. 

Talán éppen ezért nem volt rám soha hatással a halottak napja - akárcsak a karácsonyra, mint a szeretet ünnepére nem volt szükségem ahhoz, hogy szeressem, akit szeretek - hiszen a halottaim - sajnos egyre többen - ott lebegnek körülöttem mindig és folyamatosan megosztják velem cserében a jelenért, a múltat.

Éppen ma egy éve - minden szentek napján - azonban történt valami, elment valaki, aki nagyon fontos volt nekem.  Judith Müller távozása megjelöltté tette ezt a napot.  

Szerencsére ez nem egy elkésett vallomás, hiszen ha valaki, akkor Judith tudta, milyen hatással van az emberekre, és azt is tudta, - mert akartam, is hogy tudja - hogy nekem mit jelent, igen, így jelen időben, semmi múlt, csak a folyamatos jelenné merevedett idő.

Egyre szaporodó halottaim között Judith egy fontos temetői életkő, hiszen azok közé tartozott, aki úgy imádott élni, hogy bármikor készen volt itt hagyni ezt a világot, mert tudta, a halál nem más, mint egy újabb dimenzió megkerülhetetlen kapuja. Egy áteresz, amely után sokan, egyre többen várják sok évtizede halott kisfiától és a Tel-Avivi kedves koldusától, felfedezettjén, Tami Benami egykori top modellen át a barát Cocteau-ig, és ott van már az örök barátnő, Elizabeth Taiyor is, ahogy a kedvenc szobaasszonyai is a párizsi Ritz-böl és innen Pestről, a Gellértből,  szinte az egész kompánia.

Tudta, és hiszem, hogy jól tudta, illatfelhők várják odaát, köztük az általa megálmodott első nemzeti illattal a Bat Shebával.  Hitte, hogy ott a másik világban ő maga is lenge illattá szublimálódik, újra és újra megérezve mind azt az fuvallatot, megélve mind azt a lebegést, amiről az innenső parton csak álmodott, és amiknek földi visszfényét nála senki nem reprodukálta pompásabban.  

Judith mindig tudta, mennyit ér, ismerte, szerette, elfogadta önmagát, pedig az élet nevű angolparki játék alaposan össze-vissza rángatta. Fel, le, fel, le, fel, le, pillanatnyi szünet nélkül zakatolva hol felette, hol alatta, de ő mindig a csak rá jellemző „gráciával” bánt a Világgal.  Vallotta és hitte, semmi sem fontosabb a stílusnál, hiszen mint a régiektől tudjuk, az maga az ember, és ő az volt EMBER, így, csupa nagybetűvel.

Egy éve ment el, és mi, akiket itt hagyott mindent elkövetünk, hogy ne csak bennünk éljen tovább, mert megtanultuk tőle, hogy minden tudás, amit egy ember birtokol, csak átmenetileg, csiszolás idejére az övé, aztán tovább kell adni és, hogy az élet csak akkor tisztel, még ha olykor gonosz játékokba űz is, ha te is tiszteled.

Tévedés ne essék, az élet tisztelete nem azonos a feltétlen ragaszkodással, éppen ellenkezőleg, tudni kell, mikor van itt az ideje az elköszönésnek.  Judith ezt is tudta, és amikor meghallotta a végső hívó szót – ahogy az csak a mesékben van - hittem eddig – csendben, elegánsan, minden különösebb felhajtás nélkül, gyönyörűre sminkelve - hogy is másként? -  távozott, és én azóta is csak nézek utána a messze semmibe, vagy az olyan közeli mindenségbe.