Lehet, hogy csak szerintem

Volt egyszer két íróóriás, nem is ismerték egymást, mégis mindkettőt ugyanaz az önmaga okozta hiány  bántotta. 
Hiába voltak ma már tudjuk, - és szerintem a saját korukban is tudták, alighanem még ők maguk is - hogy a magyar irodalomnak nevezett folyamban nem volt náluk nagyobb szatirikus mester, ők mind a ketten akartak még valamit, valami nagyot,  többet mint ami kiszökkent addig tolluk alól.
Az idősebb folyamatos életrohanás közben firkálta remekműveit a mindennapok fonákságaitól kezdve pályatársak orrának pöckölésén át egészen a nagyívű, fájdalmas mondatig, hogy " nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek", majd egy halálos öndiagnózison után  egészen a siófoki halálig loholt. Mindezek közben folyamatosan a "NAGYREGÉNYT" - így, csupa nagybetűvel kérte számon magától. Le  is írta ezt a fájó hiátus,  mikor találkozott azzal a bizonyos  fiatalemberrel. Akkor is, ott is számon kérte, hogy hol maradt a nagyregény.
A másik olykor lehajolva  szétvetett lábai között lszemlélte a feje-tetejére állított  Világot, máskor szatírává lehelte  és fel négyeltetett egy  őrnagyot,  de igazán az egypercesek között mozgott otthonosan, azok között az apró mesterművek között, amelyek bármilyen rövidek voltak is, mindig megfeleltek a teljesség igényének. Örkény a tömörítés nagymestere, akárcsak nagy elődje, Karinthy szintén a nagy regényt akarta megírni, és szinte minden egyes művéhez  azzal a titkolt szándékkal fogott hozzá  apró íróasztalán: na ez lesz az, de  nem lett.
Ők ketten úgy haltak meg, hogy talán nem is tudták, szinte minden egyes leírt soruk  felér egy életművel.
Nem tudom, miért éppen most jutott mindez eszembe, talán mert ma már nemhogy nem törekszünk a tökéletesre, de el sem várjuk, nem is keressük.