Király a villanyoson

Drága nagyanyám mondta mindig viccesen villanyosnak a tuját. Nem is tudom, miért éppen ez jutott eszembe, amikor megláttam a megállóban várakozni a királyt, talán éppen azért, mert az ő megjelenése is pontosan olyan irracionális volt, mint nagyanyám elnevezése, hiszen nála csak kevesen beszélték szebben ezt a nyelvet, és mint tudjuk, ha valakiről köztudott, hogy valamit nagyon tud, annak még a humortalanok is elnézik a viccet, még akkor is, ha nem is értik. 

Egy szó, mint száz: azon a nyár-végi reggelen ott ácsorgott a király a megállóban, érdeklődve nézelődött, az emberek pedig annyira gondolataikba merültek, hogy észre sem vették azt, akit pedig - ahogy sorsuk mind nehezebbre fordult - egyre többször emlegettek. Én is talán csak azért vettem észre, mert mint megrögzött idealista, soha nem azt látom ami van, sokkal inkább amit szeretnék.

A nagy tülekedésben a királyt többször is félrelökték, így csak a harmadik járatra fért fel. Nagyon vicces volt, ahogy dülöngélve próbált ülőhelyet találni, miközben néhányszor majdnem orra bukott földig érő hermelinszegélyű palástjában, mert kapaszkodás közben egy kézben kellett egyensúlyoznia az országalmát és a jogart. Végül nagy nehezen talált egy helyet, leült és érdeklődve figyelte a környező világot, ami most távlatokhoz szokott szemének összesen egy villanyos-kocsit jelentett csupán. Nem messze álltam, így mindent láttam és hallottam.  Jót mosolyogtam, amikor egy morc férfi véletlenül rátenyerelt a koronára, ami megszúrta, ezért aztán jól lehordta a királyt, hogy miért nem hord valami kevésbé veszélyes sapkát, majd már csak mag elé szitkozódva leszállt, az ajtócsukás szele még belibbentette utolsó mondatát a peronról: „hogy micsoda emberek vannak!”.

A király egyre félénkebben pislogott apró malac szemeivel, hiszen ez az elfojtott és szabadjára engedett agresszióval teli út azt mutatta neki, hogy a koronatanácson nem mondanak mindig igazat, amikor a népe után érdeklődik. Ő eddig úgy tudta, szeretik, mert mindenki boldog a honban, amit felvirágoztatott. A honban, melynek polgáraiban újra élesztette a nemzettudatot, és ahol - hitte eddig - úgy szeretik, hogy az már szinte fáj, és csak azért nem választják meg újra és újra a Duna jegén, vagy bárhol, mert a királyság egy életre szóló munkakör. Az ember elvégzi az ez irányú szakképzést, és hopp! - már király is.

Ült a király a villanyoson és kiegyensúlyozott, boldog polgárok helyett frusztrált, rebbenő tekintetű, szedett-vedett népséget látott. Olyan emberek vették körül, akik alig várták, hogy beleköthessenek egymásba, és elégtételt vehessenek a másikon saját sanyarú sorsuk miatt. Sehol semmi jókedv, semmi bizakodás, holott a palotában mindig erről hallott.

A király ült, nézett és semmit nem értett. Egyszer csak, mint aki mindent megunt, leszállt és duzzogva visszasétált a palotába. Senki nem értette, miért hívja össze sürgősséggel a koronatanácsot, ám mindenki loholt, mert érezte, hogy valami nagyon fontos oka lehet annak, ha a király ilyet tesz. Amikor mind együtt voltak a király felháborodva mesélte el utazása történetét, majd kérdőn járatta végig a tekintetét a nagytekintélyű gyülekezeten. A tanács tagjai csak a fejüket vakarták, és mind egy emberre néztek, arra, aki a legslágfertigebb volt köztük, most sem kellett csalódniuk, mert már vágta is a kiváló választ: fenség, sajnos rossz járatra szállt.

A király arcán elterült a felszabadult megnyugvás derűje, és az országban továbbra is minden ment a maga útján.