Ki a király?

 

Lassan kiderül, hogy az „István, a király”, sokkal inkább az értelmezőkről, át és újra értelmezőkről szól, sem mint a magyar nemzet egyik fontos előtörténeti pillanatának művészi megfogalmazásáról.  A mű megírása  óta a szerzők minden igyekezete ellenére magán viseli születése idejének valós és álkérdései   aranyszínű pókhálóját.  

Sajnos a mostani előadás korszerű értelmezése is inkább szól a közvéleményben Róbertről, mint Istvánról vagy Koppányról. Kár, mert sokkal fontosabb lenne végre az alapanyagról, a darabról magáról beszélni, mint Koltai és Alföldi felfogását ütköztetni. Fogadjuk el végre, egyetlen műnek sincs egy és örök értelmezése, harminc év pedig harminc év.

Akkor nagyon sokan szerették azt az előadást, kit érdekelt, hogy protes tapsok zúgnak a Királydombon. Nem az a kérdés, hogy jó volt-e az az előadás, hanem az, hogy akkor milyennek láttuk.. Soha nem tartoztam Koltai Gábor rajongói közé, nem szeretem  túl dagályos, túl díszes és nem utolsó sorban túlzottan szájbarágósan didaktikus életmű az övé. Nem szerettem, de ez ízlés dolga. A film egészen más történet.  Ott ültem a gyártó stúdió vezetője, Nemeskürty István irodájában, amikor egy futrinkával megüzente a vágóba Koltainak, hogy elfogyott a pénz, sürgősen fejezze be a munkát, tehát nem pontosan tudható, milyen is lett volna a film, ha valóban elkészül, valószínűleg ugyan ilyen, de ne legyünk igazságtalanok. Ne kövessük  el  Vidnyánszky Attila hibáját, aki a szegedi István utolsó tíz percét látta, majd megfogalmazta a maga lesújtó véleményét. Olyanokról pedig, akik művészet ellen tüntetnek az utcán, most szó se essék, hiszen ők azok, akik soha nem látják, amit elítélnek, amit elakarnak törölni.

Boldizsár Miklós közepesre sikeredett darabját turbózta fel annak idején Bródy János és Szörényi Levente, tény ami tény, sajnos nem eléggé. Valószínűleg ez lehet az oka, hogy eddig a historizáláson és azon kívül, hogy az igazán kiváló dalokat a lehető legkorrektebb módon énekeltessék el szereplőikkel, akik közül kisebbségben voltak a valódi színészek, magáról a darabról semmi nem jutott eszébe  a rendezőknek.

Alföldi első számú és talán legfontosabb érdeme, hogy végre nem úgy olvasta végig az alapanyagot,  mint egy különleges koncertet, hanem mint egy igazi   drámát.  A mostani előadás által vált a rockopera  igazi zenés tragédiává,  a rendező ugyanis  feldolgozta, megmutatta  a csomópontokat, és nemcsak elénekelteti, hanem el is játszatja a művet. 

Csak színészeket és igen erős színészi kvalitással bíró tiszteletet parancsoló amatőröket - mint mondjuk Novák Péter - hívott meg az egyes szerepekre a rendező. Sajnos  az előadás egyetlen labilis pontja maga István, - Feke Pál - akiből hiányzik az a színészi tehetség, ami ezt a társulatot együtt és külön-külön is jellemzi. Feke képtelen megszabadulni az eddigi István-értelmezésektől és azok  éneklési stílusától,  látszik, hogy mindent elkövet, hogy megfeleljen a koncepciónak, de túl nagy falat ez neki, így azután a dalokban is önmaga képessége alatt teljesít .

Kár, hogy a mai Magyarországra jellemző módon a fenti kérdésekkel talán csak a legszűkebb szakma foglalkozik, mert ami a nyilvánosságba kerül sokkal inkább szól önmagunk kicsiségéről, mint a darab nagy kérdéseiről, amiket ez az előadás dicséretes módon elé helyez a válaszoknak, ugyanis az ember márcsak ilyen, csak olyan kérdést hajlandó megválaszolni, amit feltesznek, a kérdés nélkül adott válaszokat pedig a legtöbbször nem kívánt kinyilatkoztatásként kezeli .