Ami volt ’se volt, de legalábbis nem úgy, ahogy

Hupsza. picit belebonyolódtam a címbe, de úgy vélem, megbocsátható ez akkor, amikor toleranciából példát mutatva igyekszem megérteni, hogy miért is távolítanák el a Szabadság szobrot, miért tennék oda Nagy Boldogasszonyt, és hogy a kezdeményezőkön kívül, ki is lenne boldog ettől a csencseléstől.

Nem könnyű feladat a megértés, esetünkben különösen nem, hiszen az „óriás sörnyitó” ügyét már lemeccselte egyszer a kilencvenes évek elején az ország, legalábbis egészen eddig úgy hittük. Persze Európa e szegletén semmi nem stabil, semmi nem végleges, a múlt meg depláne nem. Bizonyította a társadalmi önmeghatározás, stabilitás hiányát az is, ami a rendszerváltás magasságában a műalkotásokkal, utca nevekkel stb. történt. Szobrok tűntek el, múlthamisítás dübörgött, hiszen egy korszak történelmi - szőnyeg alá söprése nem más, mint történelemhamisítás, pontosabban szólva erős igyekezet történelmünk egyfajta olvasatának megakadályozására. Mindez néhány szomorú év alatt megtörtént, és csak - ahogy lenni szokott - a hatalom slendriánságának köszönhető az a néhány köztéri és utca név megmenekülése, ami még mai napság is bizonyítja, hogy volt itt egy korszak, amit valami érthetetlen okból nem meghaladni igyekeznek egyes politikai erők és politikusok, hanem eltagadni, illetve időről időre csak, mint bűnbak kerül elő. Politikusaink leragadtak – úgy látszik - a romantika koránál, amikor elhitte az olvasó, hogy vannak csak fehér és csak fekete jellemek, karakterek. Lassan megtelt az elfekvő: a szobortemető, ami ugyan méltatlan hely és ötlet, de legalább megment néhány műalkotást a végső pusztítástól.  Az utóbbi években azt gondoltam, most már végre legalább köztereket nem kell tovább félteni a történelem buldózereitől, de mint oly sokszor, most is naiv voltam, hiszen nemcsak Stróbl alkotása került ismét célkeresztbe, de az alig néhány éve avatott ’56-os emlékmű is.

Tény, hogy vitázni ízléseken nem lehet, de ízlés - terroron kötelező, sőt ez az a helyzet, ahol a vita kevés, itt ellenállás kell, ellen kell állni minden kísérletnek, ami a gondolat, az alkotás mozgásterének beszűkíthetetlen megzabolázására törekszik.

Tény, hogy a történelemhamisítás ebben az országban rég túl lépett a köztereken. Mostanság már történelmi dokumentumokat is igyekszenek egy igen ravasz módon megsemmisíteni, mert mi mást jelentene az, hogy a megfigyeltek egy csoportjának lehetővé tennék a dokumentumaik kiemelését a dossziékból, így kiszolgáltatva a későbbi kutatót a magánember kényének – kedvének – adja, nem adja – kiderül-e egyáltalán majd, hogy kit kell megkeresni, ki vitte haza saját múltját, amely közös múltunk?

Lassan, lassan más se marad nekünk, mint a társadalmi közös tudat, ami sajnos olyan, mint mi vagyunk: nem túl megbízható. Mennyivel jobb lenne egy több oldalról megvilágított múlt, mint egy mostanság kirajzolódó kiherélt, bambán vigyorgó valami.

Nem irigylem azokat, akik egyszer majd jó vágányra akarják állítani egy társadalom semmibe rohanó vonatát.