Arab számlákra csempészték a fideszesek által elsikkasztott uniós pénzt

Arab számlákra csempészték a fideszesek által elsikkasztott uniós pénzt

Auschwitz 70.

Eddig úgy véltem, ebben a témában mindent elmondtak már okos és kevésbé okos megszólalók, együtt érzők és gyűlölködők. Aztán rájöttem, hogy még senki nem beszélt - legalábbis úgy vélem - rólunk, a soá után született első nemzedékről, a mi auschwitzi, terezienstadti, buchenwaldi, abdai, rakparti, vagy a téglagyárak gyűjtőiben meg nem, de mégis átélt személyes történeteinkről. 

Igen, mi vagyunk azok, akik még meg sem érkeztünk e világra, és mégis ott voltunk és egy személytelen rámpai válogatás után gomolygó füstformát öltve már át is léptünk a másvilágra.  Talán éppen ezért viseljük úgy magunkon, magunkban a megsemmisítés, meg nem semmisülését, hogy az nem csak belül érződik, de intő jelként ott villog a homlokunkon is.   Mi vagyunk azok a szerencsétlen szerencsések, akik a késői születés okán, csak átélték, de meg nem élték a hajnali gyülekezőket az appelplatzokon, akik rettegtek a vicsorgó, habzó szájú kutyáktól, és akiknek néha egy - egy emberségesebbnek látott őr eldobott egy szál meggyújtott cigarettát. Mi vagyunk azok, akinek - lyukat se hagyva - szinte nap, mint nap egyre fájdalmasabban járja át tüdejét, szívét ugyanaz az ólomgolyó, mi zuhanunk arccal a jeges folyóba. Mi lopjuk a fagyos krumplit és marharépát, mi reménykedünk abban, hogy legalább a családunk megúszhatta, és mi nem hiszünk ugyanebben.  

Mi vagyunk azok, akik, mint saját borzalmas élményünket meséljük, amit valójában csak a szüleink, nagyszüleink éltek meg.  Mi vagyunk az a nemzedék is, amely velük ellentétben, soha nem akart, nem tud felejteni, vagy ha mégis, úgy az amnézia csak átmeneti lehetett, mert mindig visszalökött minket a múlt jelenébe a 2.0, majd a 2., n. hétköznapi fasizmus.   Az a fasizmus, ami olykor csak apró dolgokba, egy-egy beszólásba, fura nézésbe, máskor már felvonulásokba, üvöltözésbe nyilvánult meg. Egy szó, mint száz, ha olykor sikeresen el is ringattuk magunkat, mondjuk egy-egy szerelem ölén, a valóság előbb - utóbb oda is utánunk nyúlt. 

Mi vagyunk azok, aki gyerekeinket ismét zsidó iskolákba járattuk, segítségükkel akartuk felvenni a fonalat, amit atyáink kezéből olykor a hittel együtt kivertek. Tőlük, az utódainktól igyekszünk ma is újra tanulni mindazt a rituálét, kultúrát, amit persze ott érzünk a zsigereinkben, de megfogalmazni nem, vagy csak dadogva tudunk.

És végezetül, mi vagyunk azok, akik azzal áltatjuk magunkat, hogy elhozhatjuk a zsidóság új reneszánszát, pedig a lelkünk mélyén valahol érezzük, hogy ez a másodvirágzás már valami egészen mást hoz, és meg sem közelítheti azt, amit olyan sikeresen pusztítottak ki a „TÁBOROK-ban” még a túlélőkből is. 

Pálmai Tamás

Kőrkörös érzelem

Lassan véget ér az év utolsó hónapjára jellemző giccs-özönnel támadó cukiság-cunami, amelyből természetesen a köz, és a politika szereplői is jócskán kiveszik a részüket. Néhány nap múlva az áhítat és a „szeressük egymást gyerekek” sparik is visszakerülnek a fiókok mélyére.

A dolgok visszazökkenek a rendes acsarkodó kerékvágásába. De most még „mindenkiért egy-egy gyertya égjen” és addig is, amíg leégnek a kis hazugság-gyertyák, és nyomorba-taszítás fáklyák, mindenki mindenkinek, és főleg mindenhol….  Kívánok mindannyitoknak, nagyon boldog…., itt és ott.

Az éhezők, na igen, néhányan biztosan mostanság is éhen haltak, megfagytak, ki az utcán, ki az utolsó tulajdonában, a lakásában, de csippentsünk csak a szemünkkel, nem zörög a haraszt.. egy szó mint száz…  ők is tehetnek róla, sőt talán ők tehetnek róla elsősorban, ahogy a bántalmazott nők is. A házi kedvencekről se feledkezzünk meg, akiknek cukormázba forgatott fotói - még megnyúzatlan, agyonveretlen állapotukban természetesen - minden teret betöltenek mostanság, na igen, ők is bűnösök a nyomorukért. Igen, mindenki bűnös kivéve én magam, te magad, ő maga, mi magunk, ti magatok, igen ŐK, és csakis ŐK a hibásak, de MI, így karácsony táján megbocsátunk nekik, mert jók vagyunk, nagyon jók, mármint nem ők, nem is ti, csak MI.

Vigyázat emberek! Hamarosan ismét ránk köszöntenek a színesen-szürke hétköznapok, és könnyen lehet, hogy aki most ezt, meg azt, és minden jót… néhány hét, vagy hónap múlva az utolsó ingeteket…., miután a fejetek fölül a fedelet már….

Persze, ahogy minden „bessz-t hossz” követ, úgy jön hamarosan az újabb és talán még fojtogatóbb háromnapos zsigerelés-amnesztia, rengeteg kis birkával, apró sárga napos csibével, kereszten csüngő corpusszal, tavaszi széllel, ami magával ragadja a pészachi Solymosi Esztereket, igen jön majd a húsvét.

De aztán karácsonyig megint, kuss legyen!

Folyamatos jelenné merevedett idő

Mondják, az ember - így halottak napja környékén - többször gondol a halottaira, de ez nem igaz, mert életünk minden napján itt vannak velünk, még akkor is, ha nem gondolunk éppen rájuk, csak tesszük, amit tőlük tanultunk, mondjuk, amit tőlük hallottunk, mert akit egyszer szerettünk - bármilyen közhelyesen is hangzik - tovább éli az életét itt, bennünk. 

Talán éppen ezért nem volt rám soha hatással a halottak napja - akárcsak a karácsonyra, mint a szeretet ünnepére nem volt szükségem ahhoz, hogy szeressem, akit szeretek - hiszen a halottaim - sajnos egyre többen - ott lebegnek körülöttem mindig és folyamatosan megosztják velem cserében a jelenért, a múltat.

Éppen ma egy éve - minden szentek napján - azonban történt valami, elment valaki, aki nagyon fontos volt nekem.  Judith Müller távozása megjelöltté tette ezt a napot.  

Szerencsére ez nem egy elkésett vallomás, hiszen ha valaki, akkor Judith tudta, milyen hatással van az emberekre, és azt is tudta, - mert akartam, is hogy tudja - hogy nekem mit jelent, igen, így jelen időben, semmi múlt, csak a folyamatos jelenné merevedett idő.

Egyre szaporodó halottaim között Judith egy fontos temetői életkő, hiszen azok közé tartozott, aki úgy imádott élni, hogy bármikor készen volt itt hagyni ezt a világot, mert tudta, a halál nem más, mint egy újabb dimenzió megkerülhetetlen kapuja. Egy áteresz, amely után sokan, egyre többen várják sok évtizede halott kisfiától és a Tel-Avivi kedves koldusától, felfedezettjén, Tami Benami egykori top modellen át a barát Cocteau-ig, és ott van már az örök barátnő, Elizabeth Taiyor is, ahogy a kedvenc szobaasszonyai is a párizsi Ritz-böl és innen Pestről, a Gellértből,  szinte az egész kompánia.

Tudta, és hiszem, hogy jól tudta, illatfelhők várják odaát, köztük az általa megálmodott első nemzeti illattal a Bat Shebával.  Hitte, hogy ott a másik világban ő maga is lenge illattá szublimálódik, újra és újra megérezve mind azt az fuvallatot, megélve mind azt a lebegést, amiről az innenső parton csak álmodott, és amiknek földi visszfényét nála senki nem reprodukálta pompásabban.  

Judith mindig tudta, mennyit ér, ismerte, szerette, elfogadta önmagát, pedig az élet nevű angolparki játék alaposan össze-vissza rángatta. Fel, le, fel, le, fel, le, pillanatnyi szünet nélkül zakatolva hol felette, hol alatta, de ő mindig a csak rá jellemző „gráciával” bánt a Világgal.  Vallotta és hitte, semmi sem fontosabb a stílusnál, hiszen mint a régiektől tudjuk, az maga az ember, és ő az volt EMBER, így, csupa nagybetűvel.

Egy éve ment el, és mi, akiket itt hagyott mindent elkövetünk, hogy ne csak bennünk éljen tovább, mert megtanultuk tőle, hogy minden tudás, amit egy ember birtokol, csak átmenetileg, csiszolás idejére az övé, aztán tovább kell adni és, hogy az élet csak akkor tisztel, még ha olykor gonosz játékokba űz is, ha te is tiszteled.

Tévedés ne essék, az élet tisztelete nem azonos a feltétlen ragaszkodással, éppen ellenkezőleg, tudni kell, mikor van itt az ideje az elköszönésnek.  Judith ezt is tudta, és amikor meghallotta a végső hívó szót – ahogy az csak a mesékben van - hittem eddig – csendben, elegánsan, minden különösebb felhajtás nélkül, gyönyörűre sminkelve - hogy is másként? -  távozott, és én azóta is csak nézek utána a messze semmibe, vagy az olyan közeli mindenségbe.

 

Egy méltó győzelem margójára

Mostanában ritkán blogolok, annyi a téma és sajnos szinte egyik se kellemes, valahogy úgy érzem, magam is koszos leszek tőlük. A tegnapi hír egészen más, de sajnos elfedte az ellenirányú médiaszél, holott, ha élne Karinthy és Örkény, ahogy mondani szokás: megmagáznák az igazságszolgáltatás verdiktjét. Olyan sírnivaló az eset, hogy az már szinte röhejes.  

Ott áll az ember- gondolom- és elégtétellel veszi tudomásul, végre lezárult egy sok éves csata és neki adtak igazat: igen kérem, megmásították, amit mondott, rossz hírét keltették, mindenki bűnös ebben az ügyben, csak ő emelkedik felül „ezen a mai kocsmán”. Ő kérem nem csinált semmi elítélendőt, őt kinézték maguknak EZEK és minden alap nélkül nekimentek.  Fáj ez neki nagyon, de mit várhat az ember saját korától és környezetétől, mit várhat azoktól, akikért éjt nappallá téve dolgozik, küzd, hajt, teper.

Az ember márcsak ilyen hálátlan egy fajta, de mit tehet az, aki mégis, szolgálatra, a Világ jobbítására született? Igen kevesen vannak a fontosak, de ő ezek közé tartozik, tehát nincs más lehetősége, mint amit a génjei diktálnak, leszegett fejjel menni, menni előre nemzete, országa, városa érdekében, mert „tenni, tenni” kell, ha támadják, ha alázzák is nem tehet mást, mert a jóknak, a széles látókörrel megvert-megáldottaknak ebben a posványban ez a sorsa.

Csak néha - néha adódnak ilyen napok, amikor az ember végre hírt kap arról, hogy nem hibázott. Ő azért még egy szót hiányol az ítéletből, azt, hogy SŐT, mert tudja, nem elég hibátlanul dolgozni, az csak az alap, jól is kell tenni, amit tesz, mert az EMBEREK – így, csupa nagybetűvel - megérdemlik a legjobbat: ŐT,  még akkor is, ha kapálóznak ellene. Nem tudják ezek mi a jó nekik, de ő majd megmutatja. Miközben ezen gondolkodott, arcán végigfutott az a csak rá jellemző félmosoly, ami mára már a védjegyévé vált.

Végezetül - legalábbis úgy képzelem - akár ott volt, akár nem, a politikus megfordult és ruganyos léptekkel hagyta el a tárgyalót. A bíróság ítélete szerint ugyanis az inkriminált hanganyagot arról, hogy ki mennyit ér, megvágták, és így alkalmas volt arra, hogy őt, Lázár Jánost, a politikust negatív színben tüntesse fel, így az utolsó akadály is elhárult a példátlan esemény, egy élő ember azonnali szentté avatása elől.    Ámen!