Szélfelöli átjáró
2018. március 26., hétfő
2015. január 29., csütörtök
Auschwitz 70.
Eddig úgy véltem, ebben a témában mindent elmondtak már okos és kevésbé okos megszólalók, együtt érzők és gyűlölködők. Aztán rájöttem, hogy még senki nem beszélt - legalábbis úgy vélem - rólunk, a soá után született első nemzedékről, a mi auschwitzi, terezienstadti, buchenwaldi, abdai, rakparti, vagy a téglagyárak gyűjtőiben meg nem, de mégis átélt személyes történeteinkről. Igen, mi vagyunk azok, akik még meg sem érkeztünk e világra, és mégis ott voltunk és egy személytelen rámpai válogatás után gomolygó füstformát öltve már át is léptünk a másvilágra. Talán éppen ezért viseljük úgy magunkon, magunkban a megsemmisítés, meg nem semmisülését, hogy az nem csak belül érződik, de intő jelként ott villog a homlokunkon is. Mi vagyunk azok a szerencsétlen szerencsések, akik a késői születés okán, csak átélték, de meg nem élték a hajnali gyülekezőket az appelplatzokon, akik rettegtek a vicsorgó, habzó szájú kutyáktól, és akiknek néha egy - egy emberségesebbnek látott őr eldobott egy szál meggyújtott cigarettát. Mi vagyunk azok, akinek - lyukat se hagyva - szinte nap, mint nap egyre fájdalmasabban járja át tüdejét, szívét ugyanaz az ólomgolyó, mi zuhanunk arccal a jeges folyóba. Mi lopjuk a fagyos krumplit és marharépát, mi reménykedünk abban, hogy legalább a családunk megúszhatta, és mi nem hiszünk ugyanebben.
Mi vagyunk azok, aki gyerekeinket ismét zsidó iskolákba járattuk, segítségükkel akartuk felvenni a fonalat, amit atyáink kezéből olykor a hittel együtt kivertek. Tőlük, az utódainktól igyekszünk ma is újra tanulni mindazt a rituálét, kultúrát, amit persze ott érzünk a zsigereinkben, de megfogalmazni nem, vagy csak dadogva tudunk.
És végezetül, mi vagyunk azok, akik azzal áltatjuk magunkat, hogy elhozhatjuk a zsidóság új reneszánszát, pedig a lelkünk mélyén valahol érezzük, hogy ez a másodvirágzás már valami egészen mást hoz, és meg sem közelítheti azt, amit olyan sikeresen pusztítottak ki a „TÁBOROK-ban” még a túlélőkből is. 
Pálmai Tamás
2014. december 26., péntek
Kőrkörös érzelem
Lassan
véget ér az év utolsó hónapjára jellemző giccs-özönnel támadó cukiság-cunami,
amelyből természetesen a köz, és a politika szereplői is jócskán kiveszik a
részüket. Néhány nap múlva az áhítat és a „szeressük egymást gyerekek” sparik is
visszakerülnek a fiókok mélyére.
A dolgok
visszazökkenek a rendes acsarkodó kerékvágásába. De most még „mindenkiért egy-egy
gyertya égjen” és addig is, amíg leégnek a kis hazugság-gyertyák, és nyomorba-taszítás
fáklyák, mindenki mindenkinek, és főleg mindenhol….  Kívánok mindannyitoknak, nagyon boldog…., itt
és ott. 
Az éhezők,
na igen, néhányan biztosan mostanság is éhen haltak, megfagytak, ki az utcán,
ki az utolsó tulajdonában, a lakásában, de csippentsünk csak a szemünkkel, nem
zörög a haraszt.. egy szó mint száz…  ők
is tehetnek róla, sőt talán ők tehetnek róla elsősorban, ahogy a bántalmazott
nők is. A házi kedvencekről se feledkezzünk meg, akiknek cukormázba forgatott
fotói - még megnyúzatlan, agyonveretlen állapotukban természetesen - minden
teret betöltenek mostanság, na igen, ők is bűnösök a nyomorukért. Igen,
mindenki bűnös kivéve én magam, te magad, ő maga, mi magunk, ti magatok, igen
ŐK, és csakis ŐK a hibásak, de MI, így karácsony táján megbocsátunk nekik, mert
jók vagyunk, nagyon jók, mármint nem ők, nem is ti, csak MI.
Vigyázat
emberek! Hamarosan ismét ránk köszöntenek a színesen-szürke hétköznapok, és
könnyen lehet, hogy aki most ezt, meg azt, és minden jót… néhány hét, vagy hónap
múlva az utolsó ingeteket…., miután a fejetek fölül a fedelet már…. 
Persze,
ahogy minden „bessz-t hossz” követ, úgy jön hamarosan az újabb és talán még fojtogatóbb
háromnapos zsigerelés-amnesztia, rengeteg kis birkával, apró sárga napos
csibével, kereszten csüngő corpusszal, tavaszi széllel, ami magával ragadja a
pészachi Solymosi Esztereket, igen jön majd a húsvét. 
De aztán karácsonyig megint, kuss legyen!
2013. november 1., péntek
Folyamatos jelenné merevedett idő
Mondják, az ember - így halottak napja környékén - többször gondol a
halottaira, de ez nem igaz, mert életünk minden napján itt vannak velünk, még
akkor is, ha nem gondolunk éppen rájuk, csak tesszük, amit tőlük tanultunk, mondjuk,
amit tőlük hallottunk, mert akit egyszer szerettünk - bármilyen közhelyesen is
hangzik - tovább éli az életét itt, bennünk. 
Talán éppen ezért nem volt rám soha
hatással a halottak napja - akárcsak a karácsonyra, mint a szeretet ünnepére nem volt szükségem ahhoz, hogy szeressem, akit
szeretek - hiszen a halottaim - sajnos egyre többen - ott lebegnek körülöttem mindig
és folyamatosan megosztják velem cserében a jelenért, a múltat. 
Éppen ma egy éve - minden szentek
napján - azonban történt valami, elment valaki, aki nagyon fontos volt nekem.  Judith Müller távozása megjelöltté tette ezt a
napot.  
Szerencsére ez nem egy elkésett
vallomás, hiszen ha valaki, akkor Judith tudta, milyen hatással van az
emberekre, és azt is tudta, - mert akartam, is hogy tudja - hogy nekem mit
jelent, igen, így jelen időben, semmi múlt, csak a folyamatos jelenné
merevedett idő. 
Egyre szaporodó halottaim között
Judith egy fontos temetői életkő, hiszen azok közé tartozott, aki úgy imádott
élni, hogy bármikor készen volt itt hagyni ezt a világot, mert tudta, a halál
nem más, mint egy újabb dimenzió megkerülhetetlen kapuja. Egy áteresz, amely
után sokan, egyre többen várják sok évtizede halott kisfiától és a Tel-Avivi
kedves koldusától, felfedezettjén, Tami Benami egykori top modellen át a barát
Cocteau-ig, és ott van már az örök barátnő, Elizabeth Taiyor is, ahogy a
kedvenc szobaasszonyai is a párizsi Ritz-böl és innen Pestről, a Gellértből,  szinte az egész kompánia. 
Tudta, és hiszem, hogy jól tudta,
illatfelhők várják odaát, köztük az általa megálmodott első nemzeti illattal a
Bat Shebával.  Hitte, hogy ott a másik
világban ő maga is lenge illattá szublimálódik, újra és újra megérezve mind azt
az fuvallatot, megélve mind azt a lebegést, amiről az innenső parton csak
álmodott, és amiknek földi visszfényét nála senki nem reprodukálta pompásabban.
 
Judith mindig tudta, mennyit ér,
ismerte, szerette, elfogadta önmagát, pedig az élet nevű angolparki játék
alaposan össze-vissza rángatta. Fel, le, fel, le, fel, le, pillanatnyi szünet
nélkül zakatolva hol felette, hol alatta, de ő mindig a csak rá jellemző „gráciával”
bánt a Világgal.  Vallotta és hitte,
semmi sem fontosabb a stílusnál, hiszen mint a régiektől tudjuk, az maga az
ember, és ő az volt EMBER, így, csupa nagybetűvel.
Egy éve ment el, és mi, akiket
itt hagyott mindent elkövetünk, hogy ne csak bennünk éljen tovább, mert megtanultuk
tőle, hogy minden tudás, amit egy ember birtokol, csak átmenetileg, csiszolás
idejére az övé, aztán tovább kell adni és, hogy az élet csak akkor tisztel, még
ha olykor gonosz játékokba űz is, ha te is tiszteled. 
Tévedés ne essék, az élet
tisztelete nem azonos a feltétlen ragaszkodással, éppen ellenkezőleg, tudni kell,
mikor van itt az ideje az elköszönésnek.  Judith ezt is tudta, és amikor meghallotta a
végső hívó szót – ahogy az csak a mesékben van - hittem eddig – csendben,
elegánsan, minden különösebb felhajtás nélkül, gyönyörűre sminkelve - hogy is
másként? -  távozott, és én azóta is csak
nézek utána a messze semmibe, vagy az olyan közeli mindenségbe.
 
2013. október 25., péntek
Egy méltó győzelem margójára
Mostanában ritkán blogolok, annyi a téma és sajnos szinte egyik se kellemes, valahogy úgy érzem, magam is koszos leszek tőlük. A tegnapi hír egészen más, de sajnos elfedte az ellenirányú médiaszél, holott, ha élne Karinthy és Örkény, ahogy mondani szokás: megmagáznák az igazságszolgáltatás verdiktjét. Olyan sírnivaló az eset, hogy az már szinte röhejes.
Ott áll az ember- gondolom- és
elégtétellel veszi tudomásul, végre lezárult egy sok éves csata és neki adtak igazat:
igen kérem, megmásították, amit mondott, rossz hírét keltették, mindenki bűnös
ebben az ügyben, csak ő emelkedik felül „ezen a mai kocsmán”. Ő kérem nem
csinált semmi elítélendőt, őt kinézték maguknak EZEK és minden alap nélkül nekimentek.
 Fáj ez neki nagyon, de mit várhat az
ember saját korától és környezetétől, mit várhat azoktól, akikért éjt nappallá
téve dolgozik, küzd, hajt, teper.
Az ember márcsak ilyen hálátlan
egy fajta, de mit tehet az, aki mégis, szolgálatra, a Világ jobbítására
született? Igen kevesen vannak a fontosak, de ő ezek közé tartozik, tehát nincs
más lehetősége, mint amit a génjei diktálnak, leszegett fejjel menni, menni
előre nemzete, országa, városa érdekében, mert „tenni, tenni” kell, ha
támadják, ha alázzák is nem tehet mást, mert a jóknak, a széles látókörrel
megvert-megáldottaknak ebben a posványban ez a sorsa.
Csak néha - néha adódnak ilyen
napok, amikor az ember végre hírt kap arról, hogy nem hibázott. Ő azért még egy
szót hiányol az ítéletből, azt, hogy SŐT, mert tudja, nem elég hibátlanul
dolgozni, az csak az alap, jól is kell tenni, amit tesz, mert az EMBEREK – így,
csupa nagybetűvel - megérdemlik a legjobbat: ŐT,  még akkor is, ha kapálóznak ellene. Nem tudják
ezek mi a jó nekik, de ő majd megmutatja. Miközben ezen gondolkodott, arcán
végigfutott az a csak rá jellemző félmosoly, ami mára már a védjegyévé vált.
Végezetül - legalábbis úgy
képzelem - akár ott volt, akár nem, a politikus megfordult és ruganyos
léptekkel hagyta el a tárgyalót. A bíróság ítélete szerint ugyanis az inkriminált
hanganyagot arról, hogy ki mennyit ér, megvágták, és így alkalmas volt arra,
hogy őt, Lázár Jánost, a politikust negatív színben tüntesse fel, így az utolsó
akadály is elhárult a példátlan esemény, egy élő ember azonnali szentté avatása
elől.    Ámen!
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)
